A régészeti leletek alapján az első csatornákat az Indus-völgy és Mezopotámia városaiban építették a Kr. e. 3–4 évezredben. Az ókori görögök felhasználták és továbbfejlesztették az első civilizációk csatornázási ismereteit, azonban az ókorban a vízmű- és mélyépítés igazán a Római Birodalomban fejlődött magas szintre (meg kell vallani, hogy etruszk alapokról). A római kultúrában fontos szerepe volt a víznek − mind az ivóvíz, mind pedig a fürdőkultúra tekintetében. A Római Birodalom nemcsak évszázadokra összefogta a Mediterráneum népeit, hanem azok többé vagy kevésbé a római kultúrát is átvették. 

A birodalom különböző részeibe költözött rómaiak igényelték az Itáliában megszokott viszonyokat, ezért a provinciákban is megépítették a vízellátás és csatornázás különböző műtárgyait – elsősorban persze a nagyobb városokban. A római vízellátásról és csatornázásról a régészeti leleteken kívül két írásos munka is fennmaradt: az egyik szerzője az építőmérnök Marcus Vitruvius Pollio (Kr. e. 1. század), a másiké pedig az államférfi Sextus Julius Frontinus (Kr. u. 1 század).

Róma város lakosai vízigényüket kezdetben a Tiberis (ma: Tevere) folyóból és a város kútjaiból, forrásaiból fedezték. Idővel azonban – ahogy nőtt a város – a vízigény növekedése és a fertőzésveszély csökkentése miatt az ivóvizet egyre távolabbi forrásokból kellett a városba szállítani. Fénykorában már összesen kilenc akvadukt (latinul: aquaeductus) szállította Rómába a vizet: közülük nyolc ivóvizet, egy pedig "ipari vizet" (például öntözésre, fürdésre vagy malmok hajtására), egyes becslések szerint összesen mintegy napi 600 ezer m3 mennyiségben (kellett is a sok víz, hiszen a városnak fénykorában több mint egymillió lakosa volt). 

A közvélekedéssel ellentétben az akvaduktok jórészt a föld alatt haladtak. A föld feletti jellegzetes, több emeletes boltíves akvaduktok a mélyebb területek áthidalására szolgáltak: például Róma városát vízzel ellátó akvaduktok becsült hossza mintegy 420 km, azonban ebből csak mintegy 47 km (hozzávetőleg 11 százalék) vezette a vizet a föld felett. A római mérnökök gyakorlatiasak voltak: amikor csak lehetett, a föld alatt vezették azokat – kivéve, ha erre más mód nem adódott. 

Az akvaduktok tulajdonképpen zárt csatornák, amelyek védték a vizet a külső szennyeződésektől és a Nap hatásaitól. Rendszerint téglalap keresztmetszetűnek épültek: a szélességük 0,5–2 m, a magasságuk (mélységük) pedig 1,5–2,5 m. Meghatározott távolságokban lyukakat alakítottak ki rajtuk a légmozgás és/vagy a karbantartás érdekében ezeket ugyanis rendszeresen karbantartották, tisztították és felügyelték. 

A római akvaduktok a vizet a gravitáció révén szállították, ezért megfelelő lejtéssel építették azokat. Az akkori mérnökök – mint a táblázatból kiderül – egészen kis lejtéseket is el tudtak érni. A rendszerrel a vizet kiegyenlítő medencékbe, ciszternákba szállították, és onnan pedig nyitott csatornákon, égetett agyag- vagy ólomcsöveken keresztül juttatták el a felhasználókhoz (fürdőkbe, palotákba, szökőkutakba, mesterséges tavakba, latrinákba). A víz közvetlenül csak kevés (a gazdagabb) felhasználó(k) házába jutott el (azokban is csak a földszintre): a legtöbben utcai szökőkutakból nyerték a vizüket. A felhasználók különben a házba bevezető cső átmérője után fizettek vízdíjat. Az ólomcsövek használata ellenére nem volt jellemző a tömeges ólommérgezés. A felhasználás helyére befutó csöveken egyébként nem voltak elzárószerkezetek, így a víz szüntelenül áramlott: ezért gondoskodni kellett az elvezetéséről: az elfolyó vizet a csapadék- és szennyvíz elvezető csatornák öblítetésére használták. 

A római csatornák együtt vezették el a csapadékot és a keletkező szennyvizet. Róma városának csatornái eredetileg nagyrészt nyitottak voltak, amelyek a mocsaras területek lecsapolására szolgáltak. Idővel azonban befedték azokat és utcai beömlőnyílásokat alakítottak ki rajtuk. Ilyen volt a leghíresebb közülük, a Cloaca Maxima is, amelyet még a Kr. e. 6. században építettek az etruszkok. Ezek a csatornák a Tiberis folyóba szállították a szennyvizet megfelelően nagy lejtés (Róma mint tudjuk hét dombra épült) és az akvaduktok által folyamatosan szállított víz segítségével. Az ivóvízhálózathoz hasonlóan a csatornahálózatra is csak a módosabbak csatlakoztak közvetlenül. 

Róma fénykorában – mint említettük – mintegy egymillió ember lakott a városban, és termelt nagy mennyiségű székletet, ennek "eltüntetéséről" feltétlenül gondoskodni kellett. Róma városa rendelkezett némi díj ellenében igénybe vehető nyilvános latrinákkal. Ezekben középen víz folyt, és az emberek többedmagukkal, nők és férfiak közösen könnyíthettek magukon, miközben órákig beszélge(the)ttek, majd botra erősített szivacs segítségével törölték meg magukat. Rómában azonban a lakosok többsége éjjeliedénybe végezte a dolgát, amelynek tartalmát szervezetten gyűjtötték, majd a Tiberis folyóba ürítették. Azonban a szegényebb városrészekben gyakori lehetett, hogy az emberek az éjjeliedényük tartalmát jobb esetben egy közeli csatornanyílásba vagy emésztőgödörbe, rosszabb esetben pedig

a házak ablakaiból közvetlenül az utcára ürítették – vagy egyszerűen a házak tövében végezték el a dolgukat. Ezek miatt már Julius Caesar (Kr. e. 100–44) elrendelte az utcák kötelező tisztán tartását. A régi római nyilvános illemhelyekhez kapcsolódik egy napjainkban is sokat emlegetet szólás. A nyilvános illemhelyeken összegyűlő lúgos vizeletet ugyanis élelmes emberek összegyűjtötték és mosodák számára eladták, ezért Vespasianus császár (ur. Kr. e. 69–79) adót vetett ki az illemhelyekre. Kényesebb ízlésű fia, a későbbi Titus (ur. Kr. e. 79–81) a szemére vetette, hogy még a bűzös vizeletet is megadóztatja. Erre az öreg császár a fia orra alá dugott egy érmét, és megkérdezte, hogy az milyen szagú. Titus bevallotta, hogy nem érzett semmit, ezért apja így kiáltott fel: "Pecunia non olet!", vagyis: A pénznek nincs szaga! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az 1. és 2. század fordulójára a rómaiak Itália nagyobb városaiban már a fentiek szerint megoldották a vízellátást. A csatornázás ezt némi késéssel, a 2. század végére nagyrészt követte. A birodalom más provinciáiban a vízellátás és csatornázás jellegzetes műtárgyai később épületek meg. Napjainkban ezen műtárgyak jobbrosszabb állapotú maradványait megtalálhatjuk minden olyan területen, amely egykor hosszabb ideig (néhány száz évig) római provincia volt – beleértve Pannóniát is. 

Különösen jó állapotban maradtak fenn boltíves akvaduktok Itálián kívül Dél-Franciaországban (Pont du Gard) és a spanyolországi Segovia és Tarragona városokban, valamint a törökországi Isztambulban (az egykori Konstantinápolyban). Pannónia (vagyis nagyjából a mai Dunántúl) Kr. e. 12. és Kr. u. 433. között volt a birodalom tartománya. Pannóniában a nagyobb városok (például Savaria – Szombathely, Scarbantia – Sopron) és a limes (Duna) menti katonai táborok (például Aquincum – Óbuda, Brigetio – Ószőny) a máshol bevált módszerek szerint közművesítve voltak. A legfejlettebb közművekkel Aquincum és Savaria rendelkezett. Miután a rómaiak kiürítették a provinciát (433.), minden az enyészeté lett. 

A közművek a római uralom adott területen való összeomlása után mindenhol pusztulásnak indultak. Az egykori provinciákat elfoglaló barbár népeknek és a középkor emberének nem volt igénye a rómaiak kifinomultabb életvitelére (mind a közegészségügy, mind a személyi higiéné tekintetében), és nem is volt meg a szaktudásuk, szervezettségük a közműrendszerek fenntartására. A hanyatlást jól mutatja, hogy a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után nem sokkal az egymilliós Rómában már csak néhány tízezer ember élt. Így már a kora középkorra gyakorlatilag megszűnt minden közműépítés a birodalom egykori területein. Ez, ha nem is teljes mértékben, de nagyban hozzájárult a több millió halálos áldozattal járó nagy középkori járványokhoz. A nyugat-európai országokban a közművesítést majd csak a 19. században "fedezték fel újra", amiben nem kis szerepet játszottak a nagyvárosokban a több-kevesebb rendszerességgel megjelenő több százezer halálos áldozatot követelő kolerajárványok.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

- Juhász Endre: A csatornázás története; Magyar Víziközmű Szövetség, Budapest, 2008.

- Roger D. Hansen: Water And Wastewater Systems In Imperial Rome (www.waterhistory.org/histories/rome)

Hozzászólások