Hazánkban is egyre több gondot okoz a gazdasági tevékenységek során keletkező és a kommunális hulladék, ezekből Magyarországon évente 4,6–5 millió tonna keletkezik. Ennek mintegy 75 százaléka kerül lerakókba, amíg 10 százaléka végzi égetőben, és csak további 12 százaléka kerül újrahasznosításra. 

Július 16-a után nem működhet olyan hulladéklerakó Magyarországon, amely az uniós környezetvédelmi szabályoknak nem felel meg. A régi telepek kötelező bezárásának első számú oka, hogy ezeket nem lehet utólag környezetbaráttá tenni, vagyis a tárolómedencék alá nem építhető be geológiai (agyag) réteg és geomembrán (fóliából álló) vízzáró. 

Az országban jelenleg 80 műszakilag megfelelő lerakó működik, a teljes lakosság arányában lényegesen több, mint más uniós tagországban. Összesen 90 elavult szeméttelepet kellett bezárni, ami a lerakókba kerülő hulladék 20 százalékát érinti, főként Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád, Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyékben, valamint Pest megye északi részén. Számos önkormányzati vezető kereste meg a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumot (KvVM) azzal a szándékkal, hogy mentességet kapjanak a korszerűtlen szeméttelepek bezárása alól, a zöldtárca azonban elutasította ezeket a kéréseket. Így viszont a szállítási költségek miatt megugranak a szemétdíjak (Szekszárdon például több mint negyven százalékkal). Ugyanakkor a kérdéses területeken jelenleg is több hulladékgazdálkodási beruházás zajlik, a KvVM tájékoztatása szerint ezek legkésőbb az év végéig befejeződnek. A legalább 50–100 évre tervezett új hulladéklerakók kialakítása során úgynevezett kombinált alsó szigetelést alakítanak ki a szemétből szivárgó folyadék felfogására.

Építéskor az adott körülmények figyelembevételével kell egy tárolót megtervezni, de csak általánosan lehet megfogalmazni a követelményeket, mivel minden hulladéktároló különböző. A radioaktív anyagok legkönnyebben a talajvízzel szivároghatnak a környezetbe, ezért főként a vízbeáramlás korlátozására és a tárolt hulladék kijutásának csökkentésére vonatkoznak a hulladéktárolókkal szembeni elvárások. A radioaktív hulladékokat először átmeneti tárolókban helyezik el. Erre azért van szükség a nagy aktivitású hulladékok esetében, hogy biztosítsák a radioaktív anyag kihűlését, mivel az eleinte jelentős hőt fejleszt. Az atomerőművek régi, kiégett fűtőelemeit például úgynevezett pihentetőmedencében helyezik el, amely néhány évig vizes hűtést biztosít, ezután pedig úgy ötven évig egy levegőhűtésű átmeneti tárolóba teszik, végleges helyükre csak mindezek után kerülhetnek. A legfontosabb követelmény az átmeneti tárolókkal szemben, hogy néhány évtizeden keresztül biztosítani tudják – felügyelet mellett – a radioaktív anyagok tárolását. A végleges tárolónak azonban sokkal több feltételnek kell megfelelnie, mert a hulladékok a tárolás során csak elhanyagolható többletdózist jelenthetnek a lakosságnak, azonkívül a felügyelete sem biztosítható ilyen sok időre előre. Pont ezért a hulladékoknak tökéletesen bezártnak kell lenniük, és a tároló esetleges sérülése esetén sem szabad a radioaktív anyagnak a talajvízből a felszínre szivárognia. A radioaktívhulladék-tárolók két fő csoportja a felszín közeli és a mélységi tárolók. Igen sok tényezőtől függ az, hogy egy adott ország milyen hulladék-elhelyezési rendszer mellett dönt. (A hazai, bátaapáti létesítmény a mélységi tárolók közé tartozik.) A legfontosabbak ezek közül: milyen típusú hulladékot akarnak elhelyezni benne, milyen az ország földrajzi- geológiai sajátossága, valamint hogy milyen a közvélemény hozzáállása. A tárolási elgondolásnál igazodni kell a társadalmi elvárásokhoz, akár a tároló építése közbeni módosítással is.

A radioaktívhulladék-tároló jellemzőit leginkább a telephely adottságai határozzák meg. A gondos kiválasztásban nagyon sok szempont játszhat szerepet. Például a tervezett tároló nem lehet közel veszélyeshulladék-tárolókhoz, természetvédelmi értékekhez, ivóvízbázisokhoz vagy az országhatárhoz. Fontos a terület infrastruktúrájának fejlettsége is, hiszen valahogy oda kell szállítani az anyagokat. A telephely kiválasztásában általában az úgynevezett fokozatos megközelítés elvét alkalmazzák. Több lehetséges területet jelölnek ki először, majd ezek körét további szempontok alapján szűkítik.

Jelentős költség- és időmegtakarítást jelent, hogy a közvetlen geológiai vizsgálatokat csak a kiválasztott helyszínen kell elvégezni. A lehetséges telephely kijelölése után rengeteg geofizikai vizsgálatra van szükség, ilyen például annak a kiszámítása, hogy mennyi idő alatt érhet a felszínre az esetlegesen kiszabaduló radioaktív anyag. Fontos szempont, hogy ez az idő hosszabb legyen, mint amennyi a hulladék aktivitásának lecsengéséhez kell.

Nemcsak a telephely kiválasztása történik több szakaszban, hanem a hulladéktároló építése is. Minden egyes szakasz befejezésekor a hatóságnak kell engedélyezni a következő fázis elkezdését. A telephely igazi "alkalmassági vizsgálata" is tulajdonképpen az építés során történik, mivel a felszíni és fúrásos vizsgálatok nem adnak olyan pontos leírást a kőzet állapotáról és tulajdonságairól, mint a föld alatt végzett mérések. Ha az építés alatti vizsgálatok hirtelen sokkal rosszabb kőzettulajdonságokat mutatnak, át kell helyezni a tárolótereket.