A fejlett ipari országokban az utóbbi néhány évtizedben fokozatosan leépült a nehézipar, amely a nagyvárosokban kiterjedt "rozsdaövezeteket" hagyott maga után. A tapasztalat szerint ezek a területek "maguktól" nem képesek talpra állni, ugyanakkor a rendszerint kedvező fekvésük nem indokolja, hogy kihasználatlanok maradjanak.
Az elmúlt évtizedekben a fejlett ipari (nyugat-európai és észak-amerikai) országok nemzetgazdaságában fontos átrendeződés játszódott le: ennek eredményeképpen a szóban forgó országokban csökkent az ipari, és nőtt szolgáltatási szektor jelentősége. Ezen változások során a sokáig stratégiai iparágaknak számító (szén)bányászat, acélipar és a kapcsolódó ágazatok (például hajógyártás) az 1970-es évektől viszonylag rövid idő alatt leépültek, és a fejlődő – régebbi kifejezéssel: "harmadik világbeli" – országokba települtek. Ezért szokták mondani, hogy a fejlett országok a "posztindusztriális" (iparosodás utáni) korba léptek. Ez az átmenet persze nemcsak a hátramaradt ipartelepek (barna- vagy rozsdaövezetek) kihasználatlanságát okozta. A munkanélküliségen keresztül éreztette hatását az egyes országok egész társadalmára is. Az egykori munkások elszegényedésével rendszerint az általuk lakott városnegyedek is romlásnak indultak, az ottani tehetősebb rétegek elköltözésével pedig könnyen "gettósodtak". Ezek a folyamatok az európai volt "szocialista" országokban – így Magyarországon is – szinte a szemünk előtt játszódtak, játszódnak le. A rozsdaövezetek jellemzői A kedvezőbb adottságú rozsdaövezetek általában a nagyvárosok középső és külső kerületeiben helyezkednek el, így általában jól megközelíthetők tömegközlekedési eszközökkel, de akár vasúton és közúton is. Ezek az ipari termelés során ugyanis feltétlenül szükségesek voltak a nyersanyagok, illetve a félkész és késztermékek oda-, illetve elszállításához, valamint a munkahelyre jutáshoz. A szóban forgó területek rendszerint megfelelő közművekkel (csatornázással, ivóvíz-ellátottsággal) is rendelkeznek. A kedvezőtlenebb adottságú ipartelepek esetén jórészt hiányoznak a fenti jellemzők. Az újrahasznosítás akadályai lehetnek a rendezetlen tulajdonviszonyok, illetve az ingatlanspekuláció. Egyes volt ipartelepeken pedig a korábbi ipari tevékenységektől függően számolni kell felhalmozódott veszélyes hulladékokkal, illetve (elsősorban a talajt érintő) kisebb-nagyobb súlyosságú környezetszennyezéssel. Ezért az ilyen ipartelepek újrahasznosítását nagyban akadályozhatja a kármentesítés esetenként riasztóan hatalmas költségei és az ezzel járó bizonytalanság (jobb esetben a környezetszennyezésnek van "gazdája").
A brit recept A nehézipar jelentőségének csökkenése Európában először az egykor a "világ műhelyének" tekintett Egyesült Királyságban, az ipari forradalom "bölcsőjében" jelentkezett. Alig egy-két évtized alatt váltak feleslegessé a nehézipar egykori központjai, valamint a hatalmas hajóépítő és -javító negyedek (dokkok). Ezért az ezzel járó gondokkal az Egyesült Királyságban szembesültek először, így azok kezelésében is ott szerezték a legtöbb tapasztalatot és gyakorlatot, amelyek később más országok számára (a németországi Ruhr-vidék, vagy az Egyesült Államok északkeleti iparvidéke) is példaként szolgáltak. Azt tapasztalták, hogy a kialakult problémák "spontán" (vagyis pusztán piaci mechanizmusok révén) általában nem oldódnak meg, ezért kezelésük átgondolt, külső beavatkozást igényel. Az elhagyott ipartelepekben az illetékesek nem gondokat, problémákat, hanem lehetőségeket láttak, és ezek megvalósításába gyakran a magántőkét is bevonták különböző PPP-konstrukcióban (public-private partnership). Felismerték, hogy az egykori ipartelepek újrahasznosításának rendszerint mérnöki, várostervezési, gazdasági és szociális vonatkozásai vannak. Ezek révén a régi épületeket az új igényeknek jobban megfelelő módon újítják fel, alakítják át, esetleg bontják le; a megváltozott funkciókhoz illeszkedő városszerkezetet alakítanak ki; a felújított városrészt innovatív vállalkozások "odacsalogatásával" fejlődési, gazdasági növekedési pályára állítják; valamint a felgyülemlett szociális problémákat igyekeznek csökkenteni (például új munkahelyek teremtésével, átképzésekkel, a lakhatás megoldásával). Az újszerű látásmód eredményeképpen megújultak, megszépültek az egykor szürke brit iparvárosok: az ipartelepek helyén rendszerint üzleti, kereskedelmi, kulturális, szabadidő- és sportközpontokat, illetve lakóépületeket, zöldterületeket, esetleg ipartörténeti múzeumokat alakítottak ki – de a lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen. A különféle újrahasznosítási projektek révén az Egyesült Királyságban nemcsak egyes városrészek, hanem egész városok, sőt régiók újultak meg.
Átalakult brit városok Az újrahasznosítási projektek talán egyik legeredményesebb példája a kelet-londoni Docklands egy részén kialakított Canary Wharf, amely hatalmas üzleti és bevásárlónegyed. Kialakítását az 1980-as évek közepén kezdték el, és a negyed az 1990-es évek közepére már példátlan fejlődést mutatott. Mára az egykori hajóépítő és -javító műhelyek helyén az Egyesült Királyság három legmagasabb épülete magasodik, és a terület több tízezer embernek biztosít munkahelyet. Szintén Londonban, annak délkeleti részén, Woolwichben, az egykori fegyvergyárat (Royal Arsenal) "integrálták" a környező városrészekbe. Újrahasznosítási projektek révén teljesen átalakult Manchester: a kopott iparvárosból fejlődő, pezsgő nagyváros lett. Keleti részén, az egykori ipartelepeken hatalmas sportközpontot (Sportcity) építettek fel, a dokkok helyén szabadidő- és vízisportközpont – összekapcsolva a vízminőség javításával – épült (Salford Quays). A másik híres iparvárosban, Birminghamben hatalmas, csúnya és népszerűtlen betonépületet bevásárlóközponttá alakítottak át (Bullring Shopping Centre). Hasonló változásokon mentek át más nagyvárosok is, mint például Newcastle, Glasgow és Belfast. Végezetül pedig még két említésre méltó érdekes példa. Az egyik a délnyugat-angliai Cornwall grófságból, ahol elhagyott külszíni bánya helyén 2000-ben megnyílt az Eden Project. Ebben tulajdonképpen hatalmas, Földünk legnagyobb üvegkupolái alatt trópusi, szubtrópusi és mediterrán növényvilágot mutatnak be. A látványosság több mint 1600 embernek ad munkát, és évente több tízezer látogatót vonz – akiknek jó része több vendégéjszakát is eltölt a régióban. A másik érdekes példa pedig egy hatalmas acélmű épületében kialakított interaktív tudományostechnikai ismeretterjesztő központ (Magna Science Adventure Centre) a közép-angliai Rotherham városában.
Hazánk: a vidéki helyzet Magyarországra – mint kevéssé fejlett országba – a fejlett világ gazdasági-társadalmi jelenségei mindig is némi "fáziskéséssel" érkeztek meg. A második világháború utáni erőltetett iparosítás során felépített "szocialista városok", mint például Ózd, Diósgyőr, Komló mára jórészt vigasztalan képet mutatnak mind gazdasági, mind társadalmi tekintetben. A vidéki – százezer főnél nagyobb népességű – nagyvárosokban az egykori, az adott város által rendszerint "körbenőtt" ipartelepek újrahasznosítása helyett a befektetők általában előnyben részesítették a külterületi zöldmezős beruházásokat. Ennek okai, hogy ezeken "tiszta lappal" indulhattak: könnyebb és gyorsabb az engedélyezés, nem kell számolni rejtett környezetszennyezéssel, a lakókkal való esetleges konfliktusokkal (az ipari tevékenység nemkívánatos velejárói, például nagyobb zaj miatt), alacsonyabbak a telekárak és a tervezéskor nem kell alkalmazkodni a már meglevő adottságokhoz. Ennek hátránya viszont, hogy csökken a szabad zöldterületek aránya és jórészt megmaradnak a városokba ékelődött leromlott ipari területek.
Budapest A fővárosban az ipartelepek a város közbülső kerületeiben helyezkednek el. Ennek oka, hogy amikor azok kialakultak (a 19. század végén, a 20. század elején), akkor még a külső kerületekben voltak, és a környező települések Budapesthez csatolásával (1950) kerültek mai, közbülső helyzetükbe. Ezek az ipartelepek nagyjából a Budapestről kivezető főbb vasúti és hajózási útvonalak mentén jöttek létre, zömmel a főváros északi, keleti és déli részén. Budapest ipartelepeire egyfajta mozaikosság jellemző: mind az elhelyezkedésüket, mind a gazdasági tevékenységet, mind a megújulásuk mértékét illetően. Ez azt jelenti, hogy a fővárosi ipartelepek rendszerint nem alkotnak nagyobb összefüggő területeket, hanem inkább "zárványok" a városon belül. Kisebb részeken már megindult a megújulás, de nagyobb összefüggő területen még sehol sem. Ennek főleg az az oka, hogy az egyes ipartelepeken a megszűnt nagyvállalatok helyét kisebb, különböző profilú vállalatok foglalták el, és közülük a kevésbé sikeresek, tőkeerősek nem tudják, vagy nem akarják az általuk használt épületeket felújítani – a bonyolultabb tulajdonviszonyok okozta problémákról nem is beszélve. A budapesti ipartelepekre jellemző még, hogy a funkcióváltásuk rendszerint nem járt modernizációval. A keleti és déli ipartelepek inkább megmaradtak ipari jellegűeknek, mint az északiak, ahol jobban dominál a kereskedelem és nagyobb mértékű a modernizáció. Összességében elmondható, hogy a budapesti ipartelepeken kisebb-nagyobb mértékű megújulás mindenhol kimutatható, viszont ezek túlnyomó része külső segítség nélküli. Mindazonáltal a főként kisebb területű budapesti ipartelepek esetében történtek sikeres megújulások, csak az ismertebbeket említve: a Váci út mentén a Duna Plaza, a "Rendőrpalota"; a Bécsi és a Szentendrei út mentén a Graphisoft Park, Eurocenter, Praktiker, Stop.Shop, Szépvölgyi Irodapark; Ferencvárosban a Lurdy-ház, a Polar Center és a Bajor Center; Kőbányán a Dreher Csarnok és a Platform Áruház; Buda belsőbb részein pedig a MOM és a Millenáris Park. Sajnos azonban a nagyobb összefüggő ipartelepeket egyelőre elkerüli a megújulás, mint például az egykori Csepeli Vas- és Acélművek területét, valamint Külső-Józsefváros és Kőbánya ipartelepeit.
Hozzászólások