Az emberiség már a legrégebbi korokban is használta a földet, mint építőanyagot. Mezopotámiában, az ókori Egyiptomban, de még a Római Birodalom területén is általános volt a ki nem égetett agyagtégla alkalmazása. Amerikában az inkák, mayák és aztékok szintén használták a vályogot. Nemcsak egyszerű lakóházakat, hanem monumentális építészeti alkotásokat (erődítményeket, fejedelmi palotákat, kultikus építményeket, piramisokat) is készítettek belőle. A kínai nagy fal első szakaszát ugyancsak vályogból építették 4000 évvel ezelőtt, részben vályog, részben kőgyámos vályogszerkezetként, és csak később alakították át kőfallá. Az időszámítás után 300 és 900 között épült mexikói Nappiramis magja körülbelül 2 millió tonna vályogból áll. A történelmi Magyarországon a középkorban és az újkorban is virágzott a földépítés. A honfoglalás kori földvárak, majd a tatárjárás után, illetve a török hódítás ellen épült várrendszer fontos kitöltő eleme volt a föld, azonban legmarkánsabban a lakó- és gazdasági épületek építőanyagaként volt használatos. Az 1900-as években az épületek döntő többsége – főként vidéken – földből készült, különböző technológiák alkalmazásával. Hazánkban a lakóházak egynegyede ma is föld- és vályogfalú. 

A föld- és vályogépítés elsődleges alapanyaga az úgynevezett vályogtalaj, amely alapvetően agyag, homok, kisebb kavicsok és iszap elegye, amihez színező és minőségjavító adalékok társulnak. Olyan, mint egy természetes habarcs, amelyben az agyag a kötőanyag, a homok és a kő az adalékanyag szerepét tölti be. Képződés, illetve kőzettani szempontból általában négyféle vályogot különböztünk meg: mállási; ártéri vagy folyami; moréna- vagy hordalék- és löszös vályogot. Összehasonlítva egyéb építőanyaggal, kevés – kísérlettel is igazolt – fizikai és mechanikai tulajdonsága, illetve jellemzője ismert, ezért ezeket nem rögzítették szabványban. Tulajdonságainak javítása érdekében adalékként organikus anyagokat (hosszú vagy rövid szálú szalmát, faaprítékot, fűrészport, állatszőrt) vagy ásványi eredetű adalékokat (kavics, liapor) is keverhetnek az építési vályoghoz. A szilárdság fokozása céljából az agyag mellett kötőanyagként cementet, meszet, gipszet is használhatnak. 

Az agyag, illetve vályog legtöbb tulajdonsága építési szempontból kedvező: olcsó, helyben kitermelhető, tartós, rugalmas, erős anyag, nem bomlik, a rovarok nem károsítják. Más előnye is van: könnyen megmunkálható, tűzálló, jó hang- és hőszigetelő, valamint jó hőtároló tulajdonságokkal rendelkezik. A vályogfal szellőzik, szabályozza a belső tér páráját, a levegő minőségét, megköti a porrészecskéket és a baktériumokat. Egészséges, kellemes mikroklímát biztosít. Előállítása során kevés hulladék keletkezik, bontásakor egyszerűen újrafelhasználható, illetve környezetszennyezés nélkül a természetbe visszaforgatható.

A vályog nedvességre érzékeny, ezért védeni kell az esőtől, talajnedvességtől. A falszerkezet száradása időigényes, és a kész szerkezeten lejátszódó zsugorodások jelentősek. A vályog csekély húzószilárdságából adódóan könnyen megreped. További hátrányt jelenthet a vastag falszerkezet, a felületi erózió veszélye és a különböző agyagok sokfélesége. A vályogszerkezet kivitelezése időjárási körülmények függvénye, és a nyílászárók beépítése körülményes. Hátránynak kell tekinteni az írásos tervezési-kivitelezési tapasztalatok és a vonatkozó szabványok hiányát is. 

A vályogépítészet öt fő technológiai irányvonalat különböztet meg: 

- előre gyártott vályogtéglás,

- agyagpólyás vályogfalas,

- csömöszölt (vert) vályogfalas,

- vázas (fa, kő, tégla) és

- vályoghabarcsos építési módot.

Az első három technológiánál teherhordó és térelhatároló, a negyediknél már csak térelhatároló, amíg az utolsónál habarcs szerepe van a vályognak. 

Hagyományos vályogépítési technika, amellyel a fal építése zsaluzat nélkül szalma és vályog váltakozó egymásra helyezésével történik. Alapanyaga szerves anyagtól mentes, 25 mm-nél nem nagyobb átmérőjű kő- vagy kavicstartalmú középkövér agyag lehet. Falrakáskor körülbelül 10 cm vályogot, majd a fal síkjára merőlegesen 5–8 cm vastagon szalmát terítenek. Minden réteggel körberakják az épülő falat, így egyenletesen növekszik a kívánt magasságig. A falat ezután kiszárítják, majd éles ásóval, zsinór mentén síkra faragják. A rakott falas és az előre gyártott (vályogtéglás) építési mód között átmenetet képez az agyagpólyás építéstechnológia. 

Szintén hagyományos építési technika, amikor a földnedves vályogot rétegenként (20–40 cm) lapátolják a zsaluzatba, és erősen beledöngölik. Vert falhoz az a vályog megfelelő, amely nem tartalmaz rothadó szerves anyagot, 30 mm-nél nagyobb követ vagy kavicsot és zsugorodása legfeljebb 3 százalék. Szükséges kelléke a zsaluzat, amely ezt a technológiát kicsit költségesebbé teszi. 

Előre gyártott elemekkel (vályogtéglával vagy blokkokkal) a falépítés a téglaépítésnél megszokott technológiával történik. Előnye, hogy egyenletes falfelületet biztosít, így kevesebb vakolatot igényel, a nyílászárók helyének kihagyása egyszerűbb, a fal szilárdsága nagyobb és hőszigetelő képessége is jobb. 

A tradicionális vetett téglák készítésének továbbfejlesztése a préseléses gyártástechnológia, amellyel nagy tömörségű és nyomószilárdságú, méretpontos építőanyag állítható elő. A préseléshez kézi vagy köztes technológiájú vályogpréseket használnak. A nagy nyomáson előállított préselt vályogtégla mechanikai tulajdonságai messze felülmúlják a hagyományos vályogtégláét, és a minősége is sokkal egyenletesebb. Kedvező esetben a II. osztályú égetett tégla szilárdságát is eléri, miközben hőszigetelése, légáteresztő képessége sokkal jobb annál. A préselt tégla külső felületének nagy nyomáson zúzott kővel történő borítása a vízzel, csapóesővel szembeni ellenálló képességét nagymértékben fokozza. Préselt tégla használatával a falszerkezet száradási ideje rövidebb, a gyártás az építési helytől függetlenül is megoldható. További előnye, hogy a fal készítését a hagyományos falazás technológiája szerint kell elvégezni, és kombinálható a korszerű építési technikákkal. 

Többszintes épületek kialakítása esetén szükség lehet a vályogépítmények favázas megerősítésére. Ebben az esetben a teherhordó szerkezet a fa vázszerkezet, a vályognak már csak térelhatároló, illetve hő- és hangszigetelő szerepe van. Előnye, hogy a vályognak nincs befolyása az épület teherbírására, így kisebb szilárdságú, de növényi rostokkal dúsan kevert, nagyon jó hőszigetelő és hőtároló képességű könnyűvályog falak készíthetők vele. 

A könnyűvályog technológiát Németországban fejlesztették ki azzal a céllal, hogy a vályogfalak hőszigetelő képességét javítsák. Ebben az esetben az elkészített fal száraz testsűrűsége 400–1200 kg/m3 érték között változik. Könnyűvályog technológiával a falazat hőszigetelő képessége jelentősen megnő, nem igényel kiegészítő hőszigetelést. Hátránya, hogy kizárólag kitöltő szerkezetként alkalmazható. A mai korszerű vályogépítési technikákkal és szakszerű kivitelezéssel a vályog előnyei ismét előtérbe kerülhetnek.

FORRÁS: Molnár Viktor: A vályog és a favázas vályogépítészet (doktori értekezés), http://fenntarthato.hu