Ennek azonban azért nagy a jelentősége, mert megvédi a homlokzatot a beázástól (foltos fal, lehulló vakolat, beázás), valamint az alapozást a megsüllyedéstől. Ezért az ereszcsatornák állapota, működése nem kizárólag esztétikai kérdés. Hazánkban legtöbbször függő (eresz alá szerelt, csatornatartók által rögzített) ereszcsatornákkal találkozunk: ennek oka, hogy egyszerű a felszerelésük, karbantartásuk és az esetleges cseréjük.

 

Napjainkban az ereszcsatorna-rendszer kiépítése kapcsán az elsődleges funkción, vagyis a csapadékvíz-elvezetésen kívül több szempontot is figyelembe lehet, illetve kell venni, ezek a következők: alapanyag, élettartam, szerelhetőség, az egyes elemek közötti kapcsolatok minősége, esztétikum, a különféle kiegészítők, valamint tartozékok, illetve az ezekből való ellátottság, és persze nem utolsósorban a gyártó által biztosított garancia időtartama.

 

Az ereszcsatornák a következő igénybevételeknek vannak kitéve: atmoszférikus korrózió (esetenként a savas eső), a (főleg szezonális) hőmérséklet-ingadozásból származó hőtágulás, télen a rácsúszó hó súlyából a tartóelemekre és a csatornára adódó mechanikai terhelés, valamint a műanyag ereszcsatornák esetén számolni kell a napfény ultraibolya komponensének öregítő hatásával. Megfelelő anyagkiválasztással és átgondolt kialakítással mindez kiküszöbölhető.

Hazánkban többféle anyagból készült ereszcsatornákat forgalmaznak, ezek a következők: horganyzott acél, alumínium, műanyag (kemény PVC) és ritkábban réz, illetve horgany (vagy "titáncink", ami titánnal és rézzel ötvözött cink). A különféle alapanyagból készült ereszcsatorna-rendszerek élettartama között megfelelő minőségű alapanyag és körültekintő kivitelezés esetén nincsen lényeges különbség.

 

A horganyzott acélból készült ereszcsatornák nagy szilárdságúak, korrózióállóak és az összes ereszcsatorna-alapanyag közül a legkisebb a hőtágulási együtthatójuk, különböző bevonatokkal és színekben gyártják. Az alumínium csatornák felületén tömör oxidréteg alakul ki, ezért nem kell mázolni (bár szintén gyártják többféle színben, bevonattal), viszont a szilárdságuk kisebb, ezért könnyebben deformálódnak.

 

A műanyag csatornák könnyebbek és lágyabbak, mint a fémek, sokféle színben gyártják, ezért szintén nem szükséges mázolni őket. A régebbi műanyag csatornák anyagát a napfény ultraibolyasugárzása öregítette, miáltal azok ridegebbé, törékenyebbé és színükben fakóbbá váltak: mára ezt megfelelő adalékok segítségével megoldották. Ma a műanyag csatornáknál már csak a viszonylag nagy hőtágulással kell számolni, aminek káros hatását azonban a gyártók megfelelő konstrukciós megoldással kiküszöbölik. Kisebb szilárdságuk miatt pedig több csatornatartót kell alkalmazni.

 

A (vörös)réz csatornák előnye a hosszú (50–100 éves) élettartam. Színük eleinte vöröses, majd idővel jellegzetes zöldes színű oxidréteg (patina) alakul ki a felületükön. A rézcsatornák hátránya, hogy drágák: ezért inkább csak nagy értékű vagy műemlék jellegű épületeken alkalmazzák. A horganylemez felületén szintén tömör oxidréteg alakul ki, ezért mázolni ezt sem szükséges.

Az ereszcsatorna-rendszer kialakítása (a csatornák keresztmetszete, a lefolyók száma) elsősorban a tető méreteitől függ: leginkább a tetőfelület nagyságától (pontosabban annak vízszintes vetületétől) és lejtésétől és persze az adott vidékre jellemző csapadékviszonyoktól. Az ereszcsatornák keresztmetszete lehet félkör vagy négyszög alakú: a funkciót (vízelvezetést) tekintve igazán nagy különbség nincsen közöttük. Hazánkban a félkör szelvényű csatornák terjedtek el: ezek alaktartóbbak, a vizet gyorsabban vezetik el és némileg olcsóbbak.

 

Az ereszcsatorna lejtése legalább 0,5 százalék legyen, vagyis 5 mm méterenként, hogy a víz által szállított kisebb-nagyobb szilárd részecskék ne gyűljenek össze a csatorna alsó részén. Igazából a víz a lejtés nélküli csatornában is elfolyik: arra azonban feltétlenül ügyelni kell, hogy ne legyen ellentétes lejtés egy csatornaszakaszon, mert ekkor a víz megáll benne.

 

A fém ereszcsatornákat és részeiket forrasztással és/vagy szegecseléssel rögzítik egymáshoz, a műanyag csatornákat pedig ragasztással, bár az újabb ereszcsatorna-rendszerek szerelése már nem kíván semmilyen speciális eszközt sem. Szerelésnél figyelembe kell venni, hogy bizonyos fémek nem lehetnek egymással közvetlen (fémes) kapcsolatban, mert ez bizonyos idő elteltével a fellépő elektrokémiai korrózió miatt valamelyik fém leromlásával jár. 

 

A már felszerelt ereszcsatornák ellenőrzése kétféle módon történhet: egyszer szemrevételezéssel: vagyis hogy esztétikailag hogyan illeszkedik az épület homlokzatához; másodszor pedig annak kipróbálásával: tehát hogyan vezeti el a tetőre öntött vizet. Ez utóbbi esetben meggyőződhetünk arról, hogy az egyes szakaszokon nem áll-e meg a víz, esetleg a csatlakozásoknál nem csöpög-e a csatorna: az utóbbi esetben télen jégcsapok keletkezésével kell számolni.

Az ereszcsatornák hosszabb élettartama érdekében célszerű a tetőre hófogókat szerelni. Ezzel a felesleges hó (esetleg jég) okozta mechanikai terheléstől kíméljük meg a csatornát, illetve a tartóelemeket (és nem utolsósorban a csatorna alatt elhaladókat is védjük az esetlegesen rájuk zuhanó hótól).

 

Ha a tető közelében fák vannak, akkor célszerű lombfogót szerelni a csatornákra: ezzel megtakarítjuk a csatornatisztítás kellemetlen és veszélyes feladatát, és egyben megakadályozzuk, hogy a csatorna elduguljon, illetve az esővíz átbukjon a csatornán. A nedves levelek és a tetőről, levegőből származó "hordalék" (homok) különben jó táptalajt biztosít bizonyos növényeknek, de egyes rovarok, esetleg rágcsálók is tanyát verhetnek benne. Az állandó nedvesség hatására pedig (fémcsatornák esetén) fokozottabban kell számolni a korrózióval. Egyes lakóházak ereszcsatorna-rendszerében a függőleges lefolyócső helyett láncot alkalmaznak. Ennél arra kell odafigyelni, hogy a fröcskölő víz nehogy átnedvesítse a falat. Ez egyrészt megelőzhető úgy, hogy a lánc legalább 50 centiméterre legyen a faltól; másrészt a láncról a víz a kavicsrétegbe folyjon, ezáltal a földről sem csapódik fel a lezúduló esővíz.

Az ereszcsatorna-rendszerrel koncentrálható a csapadékvíz, vagyis összegyűjthető az eső. A háztetőről származó esővíz megfelelő szűrés után felhasználható a kert öntözésére, de akár épületen belül is (például vécéöblítés, mosás). Az ilyen jellegű komplett esővízgyűjtő rendszerek kiépíthetők egyedi háztartások, társasházak, illetve közületek részére is.

 

Az esővizet a háztetőről összegyűjtő rendszerek fő részei a következők: csatornák, amelyek az esővizet egy (kosár)szűrőn keresztül a gyűjtőtartályba szállítják, az elosztó rendszer (csővezetékek, illetve szivattyú), amelyek segítségével az esővizet a felhasználási helyére szállítják, valamint a vezérlő, illetve szabályozó egység.

 

Az esővíz csak kivételes esetekben jut el "magától", pusztán a gravitáció révén a gyűjtőtartályból a felhasználási helyekre, ezért legtöbbször nem kerülhető ki egy szivattyú alkalmazása. A berendezést a komplett esővízgyűjtő rendszerekben általában a tartályban helyezik el, és célszerűen teljesen önműködő: vagyis a csap elforgatására bekapcsol. Ha az esővizet szürkevízként (újra)hasznosítjuk, azzal nem csak takarékoskodunk, de a szűrt esővíz révén a háztartási berendezések sem vízkövesednek.