Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe, célszerű némi áttekintést nyújtani, miről is szól egy ilyen klímacsúcs. Maga a rendezvény egyszerre meglehetősen sok szálon fut, de a gerincét az ENSZ, illetve annak az éghajlatváltozással kapcsolatos keretegyezménye adja. Ez az egyezmény még 1992-ben Rióban született, amelyhez azóta gyakorlatilag a világ összes országa csatlakozott. A tárgyalások célkitűzése a globális éghajlatváltozás megfékezése, és a katasztrófa elkerülése. Sokat lehet hallani a Kiotói Jegyzőkönyvről, amelyről még 1997-ben egy, a mostanihoz hasonló klímacsúcson született megállapodás, de miután azt a résztvevők döntő hányadának a saját jogrendjébe is be kellett szőnie, az életbelépése egészen 2005-ig elhúzódott. Ami a tartalmát illeti, ebben a fejlett országok csupán 5 százalékos kibocsátáscsökkentést vállaltak a 2008 és 2012 közötti időszakra. Így jogosnak látszik az a kritika, hogy meglehetősen csekély mértékben járulnak hozzá a globális kibocsátás visszafogásához. 

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan kapcsolódik mindez a mindennapi életünkhöz. Két fontos ponton mindenképpen. Egyrészt Magyarországnak törvényben lefektetett kibocsátáscsökkentési kötelezettsége keletkezett. Mivel a kibocsátások döntően a fosszilis energiaforrások használatából erednek, ezért (elvileg) minden területen mérsékelnünk kell energiafogyasztásunkat - legyen az ipari termelés, közlekedés, fűtés, hűtés, világítás stb. Ez a kötelezettség egyelőre csak elméleti korlátot jelent, hiszen a ránk vonatkozó 6 százalékos csökkentést már teljesítettük, sőt a jelenlegi kibocsátásunk több mint 30 százalékkal alacsonyabb a viszonyítási szinthez képest (1985-87 átlaga). Ehhez persze hozzájárultak a '90-es évek nagy ipari átalakulásai, a nehézipar összeomlása is, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a '90-es évek közepe óta gyakorlatilag stagnál a hazai kibocsátás, tehát nem következett be egy meredeken emelkedő trend, amelyet egy fejlődő gazdaság esetében a közgazdászok elvárnának. 

Ezzel rögtön a második kapcsolódási ponthoz jutottunk: a megengedett és a valós kibocsátás közötti mennyiség (vagyis felesleges kibocsátási jog) a Kiotói Jegyzőkönyv alapján eladható olyan országoknak, amelyek nem tudnák egyébként a vállalt csökkentésüket teljesíteni. Az értékesíthetőséghez ki kellett alakítani egy úgynevezett Zöld Beruházási Rendszert (Bautrend 2009. december ZBR-zűrök), amely garantálja a vásárló ország számára, hogy a kifizetett pénzt kibocsátáscsökkentési tevékenységekre fordítják. Magyarország még 2008-ban és 2009-ben így tudott egységeket értékesíteni, amelyből eddig körülbelül 36 milliárd forintnyi bevételt könyvelhetett el. A Belgiummal és Spanyolországgal kötött szerződés értelmében a tőlük származó pénz címzettjei pontosan azok a beruházások, amelyek a felhasználást követően számszerűsíthető szén-dioxid-kibocsátáscsökkentést mutatnak fel az épületenergetika területén. Azért is jelölték meg ezt, mert a hazai épületállomány állapotát és energiafelhasználását figyelembe véve ez az a terület, ahol a költséghatékonyság figyelembevétel a leghamarabb érhető el mérhető eredmény. 

A Kiotói Jegyzőkönyv egyrészt olyan intézkedések meghozatalára ösztönöz, amelyekkel hatékonyan csökkenthető a kibocsátás, másrészt hazánk esetében még forrást is teremt a kvótakereskedelem révén. Ezért Magyarország számára (és a hazai épületenergetikai cégek számára) egyáltalán nem mellékes, hogy mi lesz ennek a nemzetközi folyamatnak a jövője. Ennek az az egyszerű oka, hogy a kibocsátások nagyon jelentős része az épületek energiafelhasználásával kapcsolatos (a lakossági energiafogyasztás 80 százalékát a fűtés/hűtés és a használati meleg víz teszi ki), így ez a szektor óriási csökkentési potenciállal rendelkezik. A fejlesztések hosszú távon éreztetik hatásukat: egy-egy ilyen beruházással évtizedeken át kisebb lesz az energiafelhasználás, és ezáltal kibocsátás is. 

A koppenhágai eseményekre visszatérve, a szakemberek két nagyon fontos dolgot vártak a klímacsúcstól: egyfelől szülessen arról döntés, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv első időszakának lejárta után (2013-tól kezdődően) milyen új célszámok, és szabályok szerint folytatódik majd a fejlett országok kibocsátáscsökkentése, másfelől pedig szülessen a fejlődő országokat is magában foglaló hosszú távú, 2050-ig szóló éghajlatvédelmi elképzelés. 

 

A híreket olvasva láthatjuk, hogy egyelőre egyik kérdésben sem született érdemi egyezség, és csupán a két legnagyobb kibocsátó ország, az USA és Kína elégedett az eredménnyel. Jelenleg úgy állunk, hogy a helyzet egy kicsit rosszabb, mint két évvel ezelőtt volt. Akkor ugyanis még volt egy útiterv és abban határidő. Most ilyen nincs, de az egyeztetések 2010 végéig folytatódnak. Ha addigra nem születik egyezség, akkor a Kiotói Jegyzőkönyv 2012-es lejártáig már az elméleti lehetőség sem lesz meg arra, hogy az egyes országok jogrendjükbe iktassák az új megállapodást (a Kiotó Jegyzőkönyv esetében ez több mint 7 esztendőt vett igénybe). Így a nemzetközi kvótakereskedelem jogilag ellehetetlenülne. A történet tehát összességében a kiotói folyamat sikeréről vagy kudarcáról is szól. Sokan úgy gondolják, csoda kell a megegyezéshez, mások szerint a Kiotói Jegyzőkönyv már maga is a csoda volt. 

 

További részletek a Klímacsúcsról az Energia Klub blogján olvashatók: